Rehab

Nem kicsit volt kiakadva a Nyitott városháza első, a Corvin sétányon tartott rendezvényén a főpolgármester. Egyetlen újságíró sem volt kíváncsi arra, hogy mennyi áldozatos erőfeszítést tett a városháza a lepukkant fővárosi bérházak felújításáért, meg mire költötte a budapesti büdzséből fejenként jutó kábé 280 ezer forintot, a rohadék firkászokat csak a Combinó újbóli forgalomba helyezése érdekelte. Demszky meg is feddte a sajtómunkásokat, miért nem foglalkoznak a villamosbotrány helyett a városrehabilitációval. Nos, akkor nézzük, legalább miattam ne kapjon sírógörcsöt szegény főpolgármester.

Budapest – ahogyan a hozzáértők szokták emlegetni – városszövetében három zónában volna szükség megújulásra; a századfordulón épült gangos bérházak belvárosi tömbjeiben, a rozsdazónában és a szocializmus idején emelt lakótelepeken.

A belvárosi bajok oka, hogy a székesfőváros telekspekulációnak köszönhetően épült ki; a nagyberuházásokat (Andrássy út kialakítása, földalatti kiépítése) az erős jogosítványokkal felruházott közmunkatanács dirigálta, a bontás után létrejött, és a közművesítésnek köszönhetően értékessé vált városi telkeket maga hasznosította. Ugyanaz történt kicsiben, mint amiért New Yorkban felhőkarcolók épültek; a sokba kerülő telkeken olyan épületeket emeltek, amelyek a lehető legnagyobb haszonnal kecsegtettek. Ezért nincsenek a Nagykörúton belül családi házak, és ezért épültek akár alig nyolc méter széles udvarral gangos bérházak, ahol a gazdagabbak ablakai az utcára, a szegényebbeké pedig a mindig sötét belső udvarra néztek. Már az 1930-as években felvetődött, hogy a belső épületszárnyakat bontsák el, a felszabaduló területet pedig parkosítsák vagy alakítsanak ki ott garázsokat. (Ma is valami hasonlót szorgalmaznak a városvédők.)

Lássuk, mi történt rehabilitáció címén a belvárosi bérházak között. Ferencváros újjáépítése sikersztorinak nevezhető, egyetlen önkormányzati forint hat másik, a magánbefekető által kifizetett forintot mozgatott meg. Eddig körülbelül hétmilliárd forintot költöttek a IX. kerületben városrehabilitációra, a pénz hetedét adta a főváros (nagyjából ugyanennyit költ a városháza egy évben a külsős tanácsadókra, ügyvédi irodákra). A recept egyszerű: amit érdemes megmenteni, azt felújítják, amit nem, azt lebontják és eladják, a kapott pénz visszaforgatják a projektbe, és ahogyan haladnak házról házra rendbe hozzák a köztes tereket, parkokat.

Józsefvárosban az elején kissé döcögősen indult a Corvin sétány kialakítása, jelenleg a Corvin mozi mögött kockaköves gyalogút jelzi a majdani sétányt (amely a hangzatos ígéretek szerint szélesebb lesz, mint az Andrássy út, és hosszabb, mint a Váci utca), néhány házat már felújítottak, az elbontott épületek helyén ma még murvával felszórt parkolók működnek. 2012-re viszont elkészül 140 milliárdért háromezer lakás egy olyan új belvárosban, amely mentes a régi city nyűgeitől. A fővárosi önkormányzat eddig durván 3,2 milliárdot tolt a projektbe, ez nagyjából annyi, mint mondjuk amennyit a 4-es metró előkészítésére (nem beleértve a metróhoz hozzácsapott bel-budai útfelújításokat) eltapsoltak. (A VIII. kerületi Magdolna-negyed a szociális városrehabilitáció zászlóshajója lesz a városháza tervei szerint, ennek az a lényege, hogy nem csak arrébb költöztetik a gettót, az ott élők nagyrészt továbbra is maradnak, és őket bevonva, helyben munkalehetőséget teremtve újítják meg a környéket, nemcsak a homlokzatokat tatarozzák ki. Erre a programra egyébként 1,8 milliárdot, vagyis két Combino villamos árát költi a városháza, ráadásul négy év alatt.)

Erzsébetvárosban a Zsidónegyed felújítása lényegében azt jelenti, hogy az önkormányzat kipucolja a lakókat a rozzant bérházból, azt a befektető ledózerolja, a helyére pedig Bukarest külvárosaiban is feltűnést keltő, mediterránnak hazudott lakótelepeket épít, ha a civilek éppen nem szerveznek élőláncot az épület megmentésére. A főváros kilátásba helyezte, hogy majd jól védetté nyilvánítja az egész Zsidónegyedet, de ez csak lózung, nem teheti meg, mert a kerületet e kérdésben nem utasíthatja. (A Király utca 40. bontását sem a főpolgármester, sem a kulturális miniszter haragos hangvételű levele sem tudta megakadályozni.)

A rozsdazóna alatt a Kis-Budapestet körülvevő, volt iparterületekből álló gyűrűt szokás érteni. Itt az a jellemző, hogy az egykori gyártelepeken bevásárlóközpontokat építenek (Szentendrei úti Auchan, Váci úti Tesco) vagy irodaházakat – a Váci út és környéke Budapest bürobulvárja, ahol lassan ki lehet tenni a megtelt táblát, az új épületek generálta forgalmat az úthálózat már nem bírja el (ezért is volt hiba az Árpád híd pesti hídfőjéhez tenni a kis magyar WTC-t). Angyalföldön sikeresen átalakult a Teve utca környéke, ahol a főváros első magasház-negyede formálódik. A XIII. kerületben vannak még tartalékok, például a Rákosrendező 180 hektáros területe, amely a tervek szerint a Városliget északi folytatása is lehetne (ezáltal a park területét megháromszorozhatnák), de a város nem sokat tehet, mert az államvasutak vadászterületéről van szó. Kőbányán a Bihari út környékén tervezik folytatni a szociális városrehabilitációt, ezenkívül a volt iparterületek közül a Mázsa tér alakul át.

A rozsdazóna ferencvárosi részén a volt dunai teherpályaudvar területéből lett a felemásra sikerült Millenniumi Városközpont (Nemzeti Színház, Művészetek Palotája), ennek folytatása a hangzatos Duna City nevet viseli, a Soroksári út környékén azonban egyelőre sötétedés után senki sem mászkál szívesen, még akkor sem, ha lenyűgözi a városrész látványterveken felvázolt fényes jövője. Elkezdték Budapest legismertebb nyomortelepének, a Dzsumbujnak a felszámolását is, a szociális városrehabilitáció itt egy kicsit eldurvult, a gettólakókat a szebb jövő mottójával biztonsági őrökkel pakoltatták ki a lakásaikból. Csepel északi szigetcsúcsának nyugati részén épül a központi szennyvíztisztító, a keleti részét pedig egy spanyol ingatlanfejlesztő szerezte meg, valószínűleg spekulációs célokkal, mivel további terveiről a cég fél éve nem hajlandó nyilatkozni. Újbudára átérve a Lágymányosi öböl áll jelentős változások előtt (egy szocialista nagyvállalkozó áldásos tevékenységének köszönhetően), a Budafoki úti gyárakból irodák és bevásárlóközpontok lettek, a Savoya Park után a kábelgyár a soros, ahol az Újbuda Park nevű pláza épül).

A főváros két módon ad pénzt a fentebb említett városrehabilitációra: akcióterületeket jelöl ki (eddig hét kerrületben), és a városrészek pályázhatnak a támogatásra, vagy az egyes (önrészt előteremteni tudó társasházak pályázatát honorálja, utóbbinak köszönhetően az elmúlt négy évben kétezer bérházat tataroztak a Nagykörúton belül). A főváros évente nagyjából másfélmilliárd forintot fizet ki az előbb említett pályázatokra, ami nem túl sok, az éves budapesti büdzsé 0,3 százaléka.

És végül a lakótelepek. A panel felújítására létezik egy kormányzati program, amelyből főként az ablakcserét és a külső szigetelést támogatja az állam, a költségek egyharmadát kitevő önrészt a háznak kell előteremtenie, egyharmadot a kerület ad kamatmentes kölcsönre, és egyharmadot az állam ajándékba. A fővárosnak nincs panelprogramja, egyes kerületekben nyerhető pályázati támogatás például a tömbházak előkertjének a rendezésére, de arra nem, hogy a lakótelepeken lakó kisvárosnyi tömeg helyben is valódi városi szolgáltatásokat kaphasson.

Szakértők számítása szerint ahhoz, hogy Budapest a Nagykörúton belül úgy nézzen ki, mint Prága kisuvickolt belvárosa (amely persze sokkal kisebb), legalább ezermilliárd forint és még húsz év kellene. (Addig igyekezzünk a járda legszélén lépkedni, nehogy a fejünkre essen a vakolat.) Az EU 2013-ig szóló költségvetéséből a fővárost is magába foglaló közép-magyarországi régió összesen nagyjából 500 milliárd forintot nyerhet el, többek között városrehabilitációs célokra is. Úgyhogy a magántőke nélkül elképzelhetetlen a belváros kitatarozása, a főváros pedig eddig sem volt elég erős ahhoz, hogy a befektetői vágyaknak határt szabjon. Hát még ezután.