Bent a vízben

Negyvennyolc év után ismét Budapest a házigazdája az úszó Európa-bajnokságnak. A kontinensviadalok nyolcvan éves története során most először merült fel komolyan, hogy a csigatempóban zajló előkészületek miatt más helyszínt keressenek a versenyeknek. A Széchy Tamás Uszodakomplexumot a héten ugyan jelképesen átvette a budapestiek nevében a főpolgármester, a kerítésen belül azonban egyelőre több a melós, mint az úszó. A nyitónapig alig egy hét van hátra. A következő, 2008-as Eb rendezési jogát Eindhoven kapta, ott már akkor elkészültek a medencékkel, amikor Budapesten még csak azon tanakodtak, hogyan fogják behozni az évszázad árvize okozta egyhónapos csúszást. Jó szokás szerint nemcsak a határidőt, hanem az eredeti költségkeretet is sikerült alaposan túllépni.


Az Európai Úszó Szövetség 2002 decemberében ítélte Budapestnek az Eb rendezési jogát. Szép karácsonyi ajándék volt ez a sport iránt mindig is fogékony magyaroknak, örültek és büszkélkedtek is. Néhány hónap múlva már a lehetséges helyszínekről is készült tanulmány; a szakértők a Műegyetem területét, a Kőér utcai sportuszodát, az angyalföldi Elektromos-uszodát, valamint a Kopaszi-gát környékét javasolták. Végül a Margitszigetre esett a választás; igaz, hogy védett közpark, nem lehet kocsival megközelíteni, de sebaj. Az Eb-hez szükséges medencék elférnek a pénzügyminisztériumi teniszpályák helyén, és ezt lehet kihozni az időközben negyedére megkurtított, kétmilliárdos büdzséből.

A kormány döntése ellenére a sportuszoda nem vált hivatalos helyszínné, ehhez ugyanis a főváros engedélye is kellett. A töketlenkedés egységbe kovácsolta a kormánypárti és az ellenzéki városatyákat; mindenki szerint rossz választás volt a szigetre vinni az Eb-t, de ha nemet mondanak, az hatalmas blamázs volna az országnak. Kicsit személyeskedtek, aztán végül igent mondtak.

Szükség törvényt bont, tartja a mondás. Az idő rövidsége miatt már gőzerővel dolgoztak az uszoda körül, elsőként nagy sajtónyilvánosság keretében bemutattak egy célgépet, amelynek segítségével károsodás nélkül lehet a fákat átültetni. A zöldek ugyanis féltették a parkot, szerintük az építkezés miatt visszafordíthatatlanul károsítja a szigetet, a bíróság azonban elhajtotta őket.

Aztán jött az évszázad dunai árvize. A félig elkészült, le sem csempézett medencéket elárasztották, nehogy az ár szétnyomja a friss betont. Egy hónap szünet következett, közben terepszemlére érkezett Budapestre a vizes sportágak európai szövetségének igazgatója, akit úgy kellett fellocsolni, amikor meglátta, milyen készültségi fokon áll a Széchy Tamásról elnevezett komplexum.

Az árhullám levonult, a munka folytatódott. Ekkor ismét közbeszóltak a civilek, akik szerint nem elég, hogy megint védett fákat vágnak ki a sportuszoda bővítése miatt, de még engedélyük sincs az építőknek a sziget újabb tízezer négyzetméterének használatához. Az engedélyezni hivatott városházi szakbizottságban éppen az ellenzékiek voltak többségben, úgyhogy nem is adták áldásukat a területfoglaláshoz. A hazai úszószövetség elnöke ekkor burkoltan lehülyézte a képviselőket, akik előbb perrel fenyegetőztek, aztán – építési jogszabályok ide vagy oda – inkább jóváhagyásukat adták, nehogy botrány legyen.

Egy héttel az ünnepélyes megnyitó előtt ünnepélyesen átadták a kibővített sportuszodát. Az egyik kivitelező szerint az árvíz és a megrendelő menet közbeni pluszigényei (például az, hogy téliesítsék a nagymedencét) miatt kicsit elszaladtak a költségek, csak náluk úgy negyedmilliárddal. Hogy ez hogyan lehet, nem derült ki. A sporthivatal ugyanis az államreform keretében épp a verseny félidejében szűnik meg, úgyhogy ők már nem nyilatkoznak, a sport új gazdája, az Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztérium pedig még nem.

Én azért drukkolok. Ha másért nem, azokért a kocogókért, akik a szigeten nemrégiben felavatott futókörön szaladgálnak éjszakánként. Az egyik mobillelátót ugyanis sikerült úgy felépíteni, hogy a sportuszoda falain túlterjeszkedik, a tartószerkezet alatt pedig alig egy méteres hely maradt a futóknak. Nem baj, majd összehúzzák magukat.