Aranypart

Ivánnal találkoztam a minap a római-parti Nyárfás nevű egységben, eredetileg sakkoztunk volna, de inkább ittunk. A római Budapest aranypartja; Siófok kicsinyített mása, németek helyett inkább oroszokkal, és rengeteg szúnyoggal. Ja, és voltaképpen vízpart víz nélkül, hiszen a Dunában fürödni tilos és életveszélyes. Régen a jó munkásemberek gyermekeinek kacajától voltak hangosak a csónakházak, amelyeket azóta ledöntött a nagytőke és mediterrán üdülőparknak hazudott lakópark-tömbök épültek a helyükre. A Bibic I. azért még megvan.

Az egész azzal kezdődött, hogy megdőlt a komenizmus, az állam pedig külön céget hozott létre a sportlétesítményeinek a kezelésére, ebbe apportálva a csónakházakat. Mivel eléggé elhasználódott ingatlanokról volt szó, papíron szinte semmit sem értek, ráadásul az állami vállalatoknak akkoriban kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy üdülőkkel bíbelődjenek, így a nyaraló néptömegek is egyre inkább elmaradoztak. A sportlétesítményeket kezelő cég ezért jobb híján felélte vagyonát, hogy működni tudjon, és szép sorban eladogatta nyomott áron a csónakházakat.

A befektetőnek persze nem a műemléki védettségre is érdemes házak kellettek, hanem az alattuk lévő föld. A csónakházat eldózerolták, a szomszédos ingatlanokat egybenyitották, és az ezredforduló után már el is készült az első mediterrán üdülőpark. A beköltözők pedig egész éves vakáción érezhették magukat; a terület ugyanis hullámtérnek minősül, magyarán árvízkor elönti a Duna, ezért hivatalosan csak üdülő építésére adható ki a Rómain engedély. Azt viszont senki sem tilthatja meg senkinek, hogy a nyaralójában lakjon. Pláne, ha az olyan otthonos, mint a már említett mediterrán lakópark, saját teremgarázzsal, kerten belüli árvízvédelmi rendszerrel és búvárszivattyúkkal.

A kevésbé szerencséseket viszont csak egy szinte láthatatlan nyúlgát védi. Nemrégiben, 1965-ben épült ideiglenes megoldásként, azóta minden nagyobb árvíz idején homokzsákokkal és agyaggal véglegesítik. Ha egyszer átszakad, húszezer ember otthonába tör be a Duna, és meg sem áll a Szentendrei útig. Budapesten teljesen szokatlan módon mindenki egymásra mutogat: a főváros szerint a kerület akadékoskodik, a kerület szerint a főváros dolga az árvízvédelem. Egyelőre csak az a biztos, hogy mobilgát kerül a régi helyére, a kérdés csak az, hogy hová és mennyiből. A Nánási út ellen szól, hogy többek között egy gázvezeték is halad a mélyben, egy oda épített gát ráadásul mit sem ér a part menti telkekre beköltözőknek. Ha viszont közvetlenül a Dunához kerülne a gát, akkor a mai Római úgy, ahogy van, megszüntetésre volna ítélve, hiszen a partot meg kellene magasítani, kiépíteni a csatornát, új közvilágítást, kerékpárutat, miegyebet. A parti változat drágább is volna, a költségeket így is 2-5 milliárd forintra becsülik. A városházán abban reménykednek, hogy EU-támogatást kaphatnak az új mobilgátra, az ehhez szükséges, körülbelül másfélmilliárdos önrészt azonban nem lesz könnyű összeszedni; az önkormányzatoknak szokás szerint nincs pénzük, a parti lakópark- és szállodaépítők pedig beintettek, tőlük ugyan egy fillért se reméljen senki, az állam szerintük még keres is a gátépítéssel. Az egyik elegáns négycsillagos hotel gazdája mindenesetre sietve gründolt egy álcivil szervezetet, amely bőszen gyűjti az aláírásokat, hogy minél előbb legyen új gát.

Addig is, amíg az elkészül (leghamarabb 2008-ra), és éppen árvíz sincs, a Római éli nyugodt életét, az új lakóparki tömb előtti ötven méteres partszakaszon félig elkészült a díszburkolatú sétány (kicsit északabba murvával szórták fel a partot, kifejezetten a babakocsisok, kerékpárosok és papucsban sétálók kedvéért), a járókelők udvariasan utat engednek a motorral, squaddal és terepjárókkal érkező vállalkozóknak, a vendégek pedig engedelmesen várnak hosszú sorokban a pult előtt, hogy ötszázért sört és kétszázötvenért zsíros deszkát tömhessenek magukba. Elvégre az élet igenis szép.