Bitte, grácije!
Egy tányér száradt töpörtyű, dugó a ruggyantagyárnál, egy kis sport és rengeteg turista a Halászbástyánál - mai történetünkben van minden, mint a tökös-mákos rétesben. Mon cheri, mon cheri, miért nem jár a troli?
Ifjúkoromban még fűtött az ambíció, ahogy mondani szokás, még tűz volt a bokámban, ezért a gimi utolsó két évében idvezfaktra jártam, ami azt jelentette, hogy tanítás után idegenvezetési ismeretekkel tömték az agyamat négy órában, és az érettségi mellé egy szakmát is kaptam (pontosabban egy erről szóló papírt). Mivel azonban e képességeimet sosem használtam, tudásom eléggé megkopott, a múltkor a Hősök terét is csak segítséggel találtam meg. Az idegenvezetői gyakorlati vizsgán egy buszba tereltek bennünket, és mindenki kapott tíz percet a mikrofonnál. Éppen akkor újították fel az Andrássy utat, ezért néhány szerencsétlennek a Szondi utcában kellett székesfővárosunk szépségiről értekeznie, én pedig akkor kerültem sorra, amikor a busz már a Kerepesi úton haladt a Népstadion felé. A gumi- és ruggyantagyárnál dugóba kerültünk, a felkészítő tanár pedig hiába próbált segíteni, hogy beszéljek a méltán híres magyar sportról és sportolókról, csak annyit tudtam ismételgetni, hogy „Thomas Darnyi und Krisztina Egerszegi sind weltberühmt”.
Ez csak azért jutott eszembe, mert délelőtt a Várban volt dolgom. A Hunyadi utcai sorompó közelében parkoltam le, a Szentháromság teret a Jezsuita lépcsőn próbáltam megközelíteni, azonban a lépcsőt felújítás miatt lezárták. Mintha utat építenének; közlekedni nem lehet, melós meg egy szál se, vagy mind az árnyékban pihen. A lépcső teraszain elhelyezett padok alatt halomban áll a pillepalack, sőt egy műanyag tányérnyi száradt töpörtyűbe is majdnem beleléptem, biztosan a vári macskáknak készítette ki egy gondos kéz.
A terelőútnak kijelölt Schulek-lépcső alján egy rózsaszín pólós, ülve is dülöngélő koldus bácsi azt hajtogatta, hogy Bitte, grácije!, azért az is valami, hogy külföldinek nézett. Egy fordulóval feljebb, japán turisták gyűrűjében ősz pengebajszú prímások muzsikáltak, aztán összevesztek azon, hogy nem kellett volna-e visszafelé játszani a szerzeményt.
A Halászbástyán csak úgy nyüzsögtek a turisták, német fiatalok fotóztatták magukat háttérben a pesti panorámával, miközben kerti bútorokra települt biztonsági emberek próbáltak dehonesztáló párhuzamot vonni távoli kultúrák között. A bástya alsó szintjét kék szalaggal rekesztették el a nagyközönség elől, és kinevezték Cafe Panoramának, hogy valaki újabb sarokházat vehessen a közelben a napi bevételből. Az oroszokat gombócmikrofonos, zászlós idegenvezető terelgette a Szent István-szobor körül, az olaszok pedig a fagylaltos kocsit rohamozták meg, ahol a meleg két decis ásványvízhez már félezer forintért hozzá lehetett jutni, a padon pedig portrérajzolók kínálták portékájukat (Stallone és Bud Spencer arcáról valószínűleg a világon már csak nálunk készül rajz), egyikük részegen azt énekelte, hogy mon cheri, mon cheri, miért nem jár a troli.
Ha turista volnék, én is visszajönnék. Egyelőre azonban maradok.
Ifjúkoromban még fűtött az ambíció, ahogy mondani szokás, még tűz volt a bokámban, ezért a gimi utolsó két évében idvezfaktra jártam, ami azt jelentette, hogy tanítás után idegenvezetési ismeretekkel tömték az agyamat négy órában, és az érettségi mellé egy szakmát is kaptam (pontosabban egy erről szóló papírt). Mivel azonban e képességeimet sosem használtam, tudásom eléggé megkopott, a múltkor a Hősök terét is csak segítséggel találtam meg. Az idegenvezetői gyakorlati vizsgán egy buszba tereltek bennünket, és mindenki kapott tíz percet a mikrofonnál. Éppen akkor újították fel az Andrássy utat, ezért néhány szerencsétlennek a Szondi utcában kellett székesfővárosunk szépségiről értekeznie, én pedig akkor kerültem sorra, amikor a busz már a Kerepesi úton haladt a Népstadion felé. A gumi- és ruggyantagyárnál dugóba kerültünk, a felkészítő tanár pedig hiába próbált segíteni, hogy beszéljek a méltán híres magyar sportról és sportolókról, csak annyit tudtam ismételgetni, hogy „Thomas Darnyi und Krisztina Egerszegi sind weltberühmt”.
Ez csak azért jutott eszembe, mert délelőtt a Várban volt dolgom. A Hunyadi utcai sorompó közelében parkoltam le, a Szentháromság teret a Jezsuita lépcsőn próbáltam megközelíteni, azonban a lépcsőt felújítás miatt lezárták. Mintha utat építenének; közlekedni nem lehet, melós meg egy szál se, vagy mind az árnyékban pihen. A lépcső teraszain elhelyezett padok alatt halomban áll a pillepalack, sőt egy műanyag tányérnyi száradt töpörtyűbe is majdnem beleléptem, biztosan a vári macskáknak készítette ki egy gondos kéz.
A terelőútnak kijelölt Schulek-lépcső alján egy rózsaszín pólós, ülve is dülöngélő koldus bácsi azt hajtogatta, hogy Bitte, grácije!, azért az is valami, hogy külföldinek nézett. Egy fordulóval feljebb, japán turisták gyűrűjében ősz pengebajszú prímások muzsikáltak, aztán összevesztek azon, hogy nem kellett volna-e visszafelé játszani a szerzeményt.
A Halászbástyán csak úgy nyüzsögtek a turisták, német fiatalok fotóztatták magukat háttérben a pesti panorámával, miközben kerti bútorokra települt biztonsági emberek próbáltak dehonesztáló párhuzamot vonni távoli kultúrák között. A bástya alsó szintjét kék szalaggal rekesztették el a nagyközönség elől, és kinevezték Cafe Panoramának, hogy valaki újabb sarokházat vehessen a közelben a napi bevételből. Az oroszokat gombócmikrofonos, zászlós idegenvezető terelgette a Szent István-szobor körül, az olaszok pedig a fagylaltos kocsit rohamozták meg, ahol a meleg két decis ásványvízhez már félezer forintért hozzá lehetett jutni, a padon pedig portrérajzolók kínálták portékájukat (Stallone és Bud Spencer arcáról valószínűleg a világon már csak nálunk készül rajz), egyikük részegen azt énekelte, hogy mon cheri, mon cheri, miért nem jár a troli.
Ha turista volnék, én is visszajönnék. Egyelőre azonban maradok.
posted by firkasz at 6:49 du.
1 Comments:
nem is lenne rossz arrafelé is trolival közlekedni. meg mindenfelé. de tényleg. a villamossal csak baj van, a metrót felújítják, a busz és a hév kiég...
Megjegyzés küldése
<< Home