Kis halál

A kerékbilincs olyan, mint a nemi betegség vagy a beázás, senki sem hiszi el, hogy egyszer vele is megtörténhet. Velem éppen abban az órában, amikor a legnagyobb újkori bankbotrány minden vádlottját felmentették első fokon, közben meg annyi pénz tűnt el, amennyiből egy komplett metróvonal megépíthető. Én sokkal nagyobb halnak bizonyultam, azzal voltam rendkívüli mértékben veszélyes a társadalomra, hogy felálltam egy elhagyatott járdára a várakozást (vagy megállást, ezeket őszintén szólva sosem tudtam megkülönböztetni) tiltó tábla mögé.

A törvény teljes szigorával sújtottak le rám, és azt fájt a legjobban, hogy elvileg teljes joggal. A közterület-felügyelőnek ezt magam is elismertem, és ajánlottam neki, hogy mondjon egy számot, ennyi nálam sokkal szabálytalanabb módon parkoló kocsit mutatok neki, erre azzal vágott vissza, hogy oké, de csak 12 bilincset hoztak magukkal, és már mindet felrakták. Kissé igazságtalannak éreztem, hogy mindez 7200 forintba került nekem (ha öt perccel később jövök, és már eltűnnek a helyszínről, akkor a duplája), és ehhez jött egy bonusz ezres, a szabálysértésért extra, amivel még egy utat is nyertem a postára, de legalább nem jelentettek fel a rendőrségen. Kedves egy olyan szervezettől, amelynek elvileg azokat is bírságolnia kellene, akik komplett ablaktáblákat hagynak a házunk előtti parkban egy fának támasztva. Ehelyett a tavalyi évi tevékenységükről készült beszámolójuk szerint tíz büntetés közül nyolcnak az áldozatai a parkoló autósok voltak. Végül is egy kocsit könnyebb megbüntetni, mint egy illegális szemetelőt, pláne ha az előbbi egy helyben áll.

Mint több száz budapestinek, nekem is levelet hozott a posta a napokban egy kedves ügyvédi irodától. Még a régi címemre, a régi nevemre és a régi kocsim rendszáma alapján címezték. 2002-es eseteket kérnek rajtam számon, amikor szerintük pofátlanul elblicceltem a parkolójegyet. Közvetve Budapest legnagyobb parkolócégével levelezgetek, amely évente milliárdos hasznot húz abból a közterületből, amelyet egyébként mindannyiunk adójából tartunk fenn, ők meg üzleti titokra hivatkozva eltitkolja, mire költi a lóvét, amit beledobálnak az automatákba. A szocialista büntetőjog ezt sima árdrágításnak nevezte, hála istennek egy olyan fejlett piacgazdaságban, mint a miénk, ez már fogalmilag kizárt. Tizenöt rongy körüli összeget szeretnének tőlem, de nem ezért fizettem a tandíjat a jogi egyetemen. Még csak nem is ajánlva küldték, úgyhogy megy az iktatóba. Különben is, a parkolótársaság tavaly eladta egy profi adósságbehajtó cégnek azokat a kintlévőségeket, amelyekért nyilván megérte pénzt adni, mert bevasalhatók. Mivel több száz budapestinek, például nekem is, a parkolócég nevében és aláírásával jött a felszólítás (vagyis nem a behajtóktól), ráadásul nem is tértivevénnyel, azt valószínűleg nem érte meg eladni, de néhány próbálkozást és postaköltséget megér, hátha a balekokra rá tudnak ijeszteni, és azok fizetnek. Akik nem, azoknak meg jövőre elévül az ügyük. Nem tudom, miként így okoskodott-e a parkolócég, mert elzárkóztak a nyilatkozattól, olvastam az újságban.

Az ilyen apró bosszúságoktól hamar rosszkedve lesz az embernek, úgy meg nem kerülhet be az orgazmus-albumba. Van egy gyűjtemény a neten, élvező emberek arcáról készült fényképekből. Több száz fotó, férfiak és nők, az egyik arca görcsbe rándul, a másik csak vékonyan elmosolyodik, a harmadiknak csak simán kiakadtak a szemei. Olyan, mint egy hullakatalógus, elvégre az orgazmust kis halálnak is hívják.

Ha én volnék a közteresek píárosa, javasolnám bevezetni, hogy az intézkedő felügyelők készítsenek hasonló portrékat az autósokról, amikor éppen felfedezik, hogy megbéklyózták a kocsijukat, és megvehetnék plusz egy ezresért a fotót, mint a Tousseaud-múzeumban. Kedves emlék volna Budapestről, aki pedig albumba összegyűjt ötöt és beküldi, annak ingyen szerelhetnék le a hatodik bilincsét.