Crying Game

A Ferenciek terén már takarítják a tegnapi barikád maradványait és a rendőrdobáláshoz összetört utcaköveket szedik össze az utcaseprők. A járókelők könnyeznek az éjjel kilőtt könnygáz nyomai miatt. Hideg polgárháború, magyar módra.

Kedd délelőtt békés képet mutat a Ferenciek tere; a Jégbüfétől nem messze már takarítják és teherautóra pakolják az éjjel emelt barikád maradványait, a Kossuth Lajos utca alatti gyalogos aluljáró kijárata mellett halomban állnak a torlaszként használt sínek. A belvárosban mindenki könnyezik, a tegnap kilőtt könnygáz miatt, a hajléktalanok sírva üldögélnek a kapualjakban, a 7-es buszra váró iskolások is a szemüket törölgetik. A Ferenciek terei templom előtt közterületesek takarítják össze a dobáláshoz felszedett és darabokra tört utcaköveket.

Már nem olyan vészes a másnap, mint a tévéostrom után. Mindent meg lehet szokni, mindenhez lehet alkalmazkodni. Indulás előtt most már nemcsak a Fővinformnál kell tájékozódni, érdemes egy pillantást vetni a percenként frissülő hírportálokra, hogy vajon van-e éppen újabb úttorlasz vagy rendbontás a belvárosban.

Ez van most a fővárosban. A Combinó jár a Nagykörúton, a volt kisgazda székház előtt pedig ugyanúgy jegyet kell váltani a parkoláshoz, mint eddig. Nappal most (remélem nem még) nyugi van, nincs különösebb jele, hogy hideg polgárháború zajlik az országban.

Eközben Budapesttől negyven kilométer, abban a faluban, ahol anyósomék laknak, a közértben nem szolgálják ki a korábban MSZP-s színekben indult képviselőjelöltet, az árpádsávos zászlót a kertjébe kiakasztó honpolgár pedig éjszaka átosont a szomszédba, hogy kutyaszarra összekenje a másik lakó kapujához kitett nemzeti lobogót, mert ő igazibb hazafi.

Szégyellem magam, helyettük is, és azt dúdolom némán, hogy az autók elé, az útra vetem magam. Az egyetlen forradalmár vagyok a városban.